Túléltem a halálomat

Minden temetés alkalmával magunkat is siratjuk. Szembenézünk azzal, hogy mi is mulandók vagyunk, nemcsak szeretteink. Mi rejlik ilyenkor bennünk? Félelem? Megnyugvás? Rettegés? Csalódottság? Mindenkiben más és más érzések rezdülnek meg - alább egy fiatal asszony írása, aki készült a halálra. Szembenézett vele. Tanulhatunk tőle:
"Négy évvel ezelőtt lettem rákos. Ennek a négy évnek az érzelmi hullámvölgyeit pedig nem lehetne kimutatni semmilyen görbén. Ha szavakkal akarnám leírni, milyen volt a legmélyebb pontja a betegségnek, akkor azt mondanám, képzeld el, hogy belelöknek egy végtelenül sötét lyukba, amelynek a falából tüskés ágak állnak ki, és zuhanás közben ezek a szúrós részek felsértik a bőröd. A fájdalomra, amit közben átéltem, persze voltak gyógyszerek, amiktől aztán még jobban fájt, mert ezek – míg az erős csillapítók itt némileg enyhítenek, addig amott – tönkre vágják az egyéb szerveid, azokat, amelyek addig még legalább épek voltak. Kimászni ebből a tüskés, fekete lyukból pedig néhol jobban fájt, mint lefelé zuhanni. A gyógyulás nem úgy működik, hogy napról napra könnyebb. Gyógyulás közben az ember sokszor sokkal nagyobb fájdalmat él át, mint akkor, mikor úgy érzi, úgy tudja: haldoklik.

A mai napig emlékszem arra az érzésre, ahogy vált le belőlem a tumor. Mintha kiszakadna valami nagyon rossz és nagyon fájdalmas, mintha leszakadna belőlem a lelkem, ami elporlik a medencém alján, aztán a porból új életre kel. A kezelések és a fájdalom intenzitása miatt alig emlékszem arra a fél évre, amíg haldokoltam. Miután visszanőtt a tumor, minden ugyanúgy indult, mint a rákom első stádiumában: azt gondoltam, legyűröm, megcsinálom a protokollt, és visszatérek az életbe, pont úgy, ahogy az első körben tettem. Csak ez most fájt, kegyetlenül. Ez a fájdalom pedig sok mindenre rákényszerített. Egyik éjjel például rám jött a bőgés. Azelőtt egyszer sem bőgtem. Olyan félelmet nem éreztem soha azelőtt. De akkor nem tudtam még egyből megfogalmazni, hogy ez a félelem mitől van, és honnan ered.
Emlékszem, jött át a húgom, hogy segítsen a mindennapi dolgokban: vacsorázni, fürdeni, vécére menni, és megkérdeztem tőle, hogy szerinte meg fogok-e halni. Ahogy rám nézett, egyből láttam rajta, hogy szerinte igen, meg fogok. (Ők akkor már tudták, amit nekem csak egy évvel később, jóval a gyógyulás után mondtak el, hogy mindössze egy hónapot jósoltak nekem az orvosok.) Soha életemben nem bőgtem még annyira, mint akkor, amikor a húgommal szembenéztem. Meg fogok halni, vége lesz az életemnek, pont most vagyok harmincéves, de ennyi volt, nincs tovább. Hát, a kurva életbe, gondoltam. És rohadtul féltem.
Aztán eltelt valahogy néhány hónap. A kezeléseket nem bírtam, a legvége előtt kiszálltam a kemóból, és a sugárt is le kellett állítani, mert a szervezetem belerokkant volna a folytatásba. Amikor lázasan estem össze a váróban, akkor betoltak az egyik kórterembe, adtak infúziót, hogy legyen egy kis erőm. Az evés érzése akkorra már annyira távoli volt, hogy nem is emlékeztem rá, milyen az étel íze, talán ez volt a legrosszabb része, nem enni. Egy hétig ott kellett feküdnöm, és csak tápláltak. Ekkor semmilyen kezelést nem adhattak, mert félő volt, hogy abba halok bele, nem a rákba. (...) Nem tudta senki, ki hal meg hamarabb: én vagy a rák.
Azalatt az egy hét alatt aztán megértettem valamit. Egyedül voltam. Volt időm gondolkozni. Akkor fogtam fel, hogy a halálomon vagyok. Itt van a halál, mellettem. Fekszik vagy ül, azt nem látom ugyan, pedig nagyon meresztettem a szemem a sötétbe az onkológiai kórteremben, hátha látok valami félelmeteset. De csak a sötétet láttam. Se egy alagút fénnyel a végén, se sötét árnyék, se kaszás. Csend volt és sötétség. Meg a légzésem. Mondjuk, ebből legalább tudtam, hogy még életben vagyok. Mert sokszor nem éreztem már, hogy ez most akkor melyik oldal. Közben olyan nyugalom terült el mindenhol körülöttem, amilyen szerintem csak az élet végén létezik.
És akkor megfogalmaztam a következőket magamban: Harmincéves vagyok. Meg fogok halni. De ha már meghalok, akkor az legyen nagyon szép. Legyen drámai, legyen gyönyörű. Szép halott akarok lenni, sminkelt, manikűrözött, csodás ruhában. Piros legyen a ruhám, és magas sarkú legyen rajtam. Olyan szép legyek, mint amilyen szép soha életemben nem voltam. A harmincéves arcomon álljon meg az öregedés, legyen a bőröm egy hófehér, kisimított vászon, ha közelebb jön valaki, akkor csodálkozzon el, amíg a bőrömet nézi, mennyire olyan, mint a márvány. Legyen szép, fekete, fényes, lakk koporsó. Legyen Füzy Gabi bácsi, játssza el a „Te rongyos élet”-et, amíg tart a szertartás (...) Beszéljen D. Tóth, valami kurva meghatót, amitől mindenki bőg, aztán zongorázzon Gabi bá', és mindenki nevessen, mert mekkora poén már a „Te rongyos élet” egy temetésen. Amikor pedig kopog a föld az ásóból a fényes, fekete koporsómon, akkor szólaljon meg Edith Piaftól a „Non regrette rien”. Na, az legyen a legdrámaibb csúcspontja az egésznek. És abból mindenki tudni fogja majd, én aztán rohadtul nem bántam meg egyetlen kurva percét sem az életemnek.
Na, hát így képzeltem valahogy. Micsoda dráma, micsoda teátrális előadás! Másnap leadtam a végrendelkezésem Sávai barátnőmnek, aki persze kiborult, kicsit pityergett is talán, ezt persze sose vallotta volna be, de én hallottam. Amúgy egyet nagyon sajnáltam: tudtam, hogy én ezt az egészet nem fogom látni. Na, de mindegy, jó lett volna úgyis. Ehhez képest itt vagyok, élek, írok.
Szép fiatal halott már nem leszek. Mert túléltem. A halálomat is.
De legalább van egy kész tervem, legalább elbúcsúztam, legalább volt időm megtervezni, és elfogadni, hogy ennek az egésznek bizony egyszer vége lesz, és vagy szépen és fiatalon fekszünk be a koporsóba, vagy ráncosan és öregen.
Végül aztán kiderült, hogy ebben az egészben bizony nincsen semmi különleges. Mindenki így végzi. Hogy én üvölteni nem fogok már emiatt, az biztos. Nincs semmi földöntúli, semmi félelmetes ebben. Az élet végén – bármikor jöjjön is el – nyugalom van.
Végtelen, erővel tóduló, sodró és békét hozó nyugalom."
Szentesi Éva (2017, WNV)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése