Elbúcsúztunk




Özvegy Mester Pálné, született Kinda Lujza testvérünktől is, aki életének 82. évében adta vissza lelkét az ő Teremtőjének.


"A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó szentlélek által." (2 Tim 1, 14)





Szertartások alkalmával igen gyakran lehet hallani a bekövetkezettre indoklásul és vigasztalásul: porból lettünk és porrá leszünk. Valahogy ez az ószövetségi hivatkozás engem sosem tudott megnyugtatni, és tudom, hogy rajtam kívül mások is feltették már a kérdést: ennyi az élet, ennyi a halál, ennyi az ember? A legrégebbi latin betűkkel írt magyar nyelvemlékünk, a halotti beszéd papszerzője a kétségbeesett kérdésre ekként válaszol: „látjátok feleim szemtekkel mik vagyunk? Íme: por és hamu vagyunk.”
Mivel ő sem tud megnyugtatni, tovább kell keresnünk a vigasztaló emlékek között. És ha nem a latin betűs emlékeket olvassuk őseink történetében, találunk is vigasztalást. Csupán a mesék, a mondák, a népdalok, a népszokások, a falképek, kazettás mennyezetek, azaz őseink képi nyelve felé kell fordulnunk. Rögtön kiderül, hogy nem is porból lettünk, és az is, hogy nem ilyen egyszerű az ember földi tereken való mozgása, élete, halála.
Ősi történeteink az ember születését és elmúlását mindig a csillagos éggel, sosem a földdel hozzák kapcsolatba. Ősi kultúránk szerint, mikor gyermek születik a világra, akkor nem csak egy test születik meg, hanem napocska, csillagocska születik. Isten égi fénye érkezik meg a földre. Amikor pedig az elmúlásról beszélnek ősi történeteink, akkor ilyen megfogalmazásokat használnak: amikor a földi tereket elhagyja egy emberi lélek, az égen kigyúl egy csillag.
Amikor egy emberi élet belép a földre, akkor égi fényként, csillagként érkezik. Aztán ittléte alatt fokozatosan lesz csillagemberből levegő ember, majd a földi gravitáció és a földiekhez való ragaszkodás, a földi dolgokhoz való kötöttsége során a végső forma, amelyet elnyer a föld-embersége. Így éli az ember életét a földi tereken. Ebből viszont egyenesen következik, hogy amikor távozik, akkor ugyanezeket a lépcsőket járja végig.
Egy-egy szeretett családtagtól búcsúzva az ittlét és a távozás időszaka kerül felelevenítésre, szorul értelmezésre. Napocska, csillagocskaként, isteni fényként érkezik a világba, nem véletlenszerű hát az apostol figyelmeztetése: a rád bízott drága kincset őrizd meg. Legdrágább kincsünk Istennek e fényessége, ragyogása, mely a születéskor az emberben tündöklik. Földi emberként a legnehezebb, hogy ezt a tündöklést megőrizze.
Mielőtt bárki rákérdezne magában, hogy miként tartható meg az életben ez a tündöklés, gyorsan hadd válaszoljak Pál apostol szavaival, aki azt mondja: a szenlélek által. Az ApCsel írott könyvben kiegészítésként ezt olvashatjuk: Isten adott azoknak, akik neki engednek. Azt is megtudjuk az apostoltól, hogy milyen tulajdonságokat erősít az emberben az Istentől való lélek: az erő, a szeretet, és a józanság lelkét.
Néhai testvérünk ittlétét értelmezve, nagyjából ezekre kellene választ adnunk, hogy megérthessük: a nála letétbe helyezett isteni lelket megőrizte-e? Az élet magosabb, csillagosabb szintjén Égi Atyánk színe előtt már megválaszolta ezt a kérdést, földibb szinten gyermekeknek, unokáknak egyenként kell végigjárniuk a válaszok göröngyös útvesztőjét: vajon az asszony, aki csillagként világra hozott, őrizője volt-e az isteni kincsnek? Vajon az édesanya, aki élt, dolgozott, harcolt, szeretett, örvendett, aztán szenvedett még őrizte-e? Vajon a nagymama, akinek példáját láttátok adott-e át abból a kincsből? Vajon most hol van, mi lesz vele?

Erre a kérdésre válaszolok, amikor azt mondom: távozik levegő és csillagemberként. Az élet rendjén mindenki átéli levegőszerű tulajdonsággá való visszaváltozását: amikor él szótlanul, befele fordul, hallgat, ismét kapcsolatba lép a mindenség isteni erőivel. Aztán, ahogy ősi történeteink megőrzik: csillag gyúl a sötét éjen. (lsd gondolatai felhasználásával)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése