Istennel járni (id. Gedő János temetési prédikációja)


  1. Amikor pénteken Erzsi néni felhívott, hogy megossza velem a szomorú hírt az eszem felfogta, de a szívem nem. Tudtam, hogy János bácsi betegeskedik, tudtam, hogy ez a pillanat elkerülhetetlen, de olyan erővel állt mellette a család, hogy csakis a jövőben képzeltem el ezt az eseményt. Leültem a számítógép elé és előkerestem a házhoz fűződő emlékeimet a fényképeken keresztül. Az emlékeim nem szomorúak, sőt. 


    Valahányszor e házra gondolok, mindig a sürgés-forgás jut eszembe, a pajkosság és a jókedv. Mert ez az a hely, ahol az unitárius közösség muzsnai kiflit sütött a jó cél érdekében. Nem tudok nem erre gondolni, amikor átlépem e kaput. Mert magam előtt látom a valamikori gondnok törődését, aki kellő belátással elfogadja, hogy már nem tud menni Isten házába, de azért tesz róla, hogy a közösség javára legyen, tesz róla, hogy a közösség egy része belépjen az ő házába. A sok asszony között gondtalanul volt jelen, ellátva a gazda szerepét. Az előttem lévő fényképen kacagva nézi az asszonyokat, akik pózolnak a kép kedvéért s körülöttük mindenhol muzsnai kifli. A Bibliából Noé történetét olvastam fel: Noé becsületes, családszerető, rendes ember volt. Egy istentelen korban igazi kirívó példa volt, mert ahogy a Biblia fogalmaz „Istennel járt”. Kinevették vallásosságáért, gúnyolták jólelkűségéért, lenézték alázatáért. Ám Noé ezzel nem törődött, hanem becsülte mindazt, amit a jóIstentől kapott. Isten egyszer azt bízta rá, hogy építsen egy bárkát, mert hamarosan özönvizet bocsát a földre és minden, illetve mindenki el fog pusztulni. A nevetők, a gúnyolódók még csak most voltak igazán elemükben. A fényesen tűző napon dolgozó ember igazi célpont lett nekik, de Noé csendesen és kitartóan, Istenben bízva tette a dolgát. És eljött az eső, Isten üzenete szerint bevitte az állatokat és a családját a bárkába, majd meglátta mindazt, amit Isten ígért. Amikor vége lett az özönvíznek kiengedte az állatokat a bárkából, ő maga oltárt épített és hálát adott az Úrnak, aki akkor megígérte az embernek, hogy nem törli el az életet. 
    Három dolgot szeretnék a történetből kiemelni: 
    a) Noé igazi családfőként viselkedett – mersze volt csendben maradni, Istenre hagyatkozni és megérteni a jóisten üzenetét. Nem lehetett könnyű neki a csúfolódások közepett élni és dolgozni, de bölcsességgel és hittel tette. Életével áldás lett a családja számára. Nem olvasunk arról, hogy családjának tagjai milyen életet éltek, de arról igen, hogy a családja azért maradt életben, mert ő olyan volt, amilyen. Az Istentől kapott áldás átsugárzott az egész családra. Az igazi családfő ugyanis nem öncélúan viselkedik, nemcsak a maga hasznát nézi, hanem az egész családét. 
    b) Amikor vége lett az özönvíznek hálát adott. Lehetett volna szomorú, sírhatott volna, mert bizonyára elveszített számára fontos személyeket is, csak ő és a családja maradt meg, de nem ezt tette, hanem újra munkához látott, oltárt épített és hálát adott. Noé nagysága ebben mutatkozik meg igazán: nem siránkozik, hanem dicséri az Urat.
    c) Isten ígéretet tesz: nem törli el az életet a földről. Ennek jeleként a szivárványt helyezi az égre, hogy minden időkben látható legyen az, amire vállalkozott.
    Miért mondom el a történetet ilyen részletesen? Mert hasonlóságot látok a részletekben. Mert úgy tapasztaltam, hogy János bácsi igazi családfő volt. Családszerető ember, aki akkor volt boldog, ha övéit maga mellett tudhatta s ha megadhatta nekik a legjobbat. Áldás lehetett a család számára, akárcsak Noé az övéinek. Ezért érzem azt továbbá, hogy amiképpen Noé hálát adott, úgy mi is hálát kell adnunk. Hálásak kell lennünk a jó Istennek, hogy életünket gazdagította egy ilyen ember életével. Hogy tanulhatott tőle és általa a feleség, a gyermek, az unoka, a közösség, ami soha nem fog elmúlni. Tanulhattuk az életet, a kitartást, a munkát, az odafigyelést s ki tudja mi mindent még. Ezért hálásak kell lennünk életéért. Azért, hogy itt volt közöttünk, hogy megajándékozott vele minket is a jó Isten. Nemcsak áldás volt ő, hanem ajándék is. És nem szabad elfeljtenünk a hitünkből adódó bizonyosságot sem, az isteni ígéretet, miszerint a földi élet véget ér ugyan, de a lélek tovább él. Tovább él a szívben, tovább él emlékeinkben, tovább él a gyermekekben, az unokákban, tovább él a mozdulatokban, tovább él a jó Istennél. Ez a hit ad vigasztalást nekünk minden ilyen esetben. Isten ígéretét mindig megtartja – szép példája ennek Noé esete is. Ezért született a szivárvány is, az égi csoda mely emlékezteti az embert arra, hogy Isten gondot visel az ő gyermekeire. Hiszem, hogy néhai testvérünkre is gondja lesz az örök életben. 
    GYT! Amiképpen nekem, úgy nektek is megvannak az emlékeitek. Emberi szemeinknek ezek maradnak a sírhant mellett. Ez nehezíti a búcsúvételt, de erőt is adhat. Amiként a költőnő fogalmaz:  
                                                            Bera Irén: Egy apa emlékére
    1. Álmodozott, merengett.
      Mégis elment.
      Mindenkit itt hagyott,
      Senkitől sem búcsúzott.
      Most itt maradt egy űr,
      Mindenkinek fáj belül,
      Fáj a ki nem mondott szó.
      A könny éget.
      Mily rövid az élet.
      Tapasztalod; érzed,
      Ha elmegy egy szeretted,
      Ki fontos volt neked,
      Kinek te is fontos voltál.
      Most itt maradtál árván.
      Hiába nyújtod felé a kezed,
      Nem mosolyog, nem nevet.
      Már nem néz vissza rád.
      Teste merev,
      Szíve nem remeg.
      De ott is tudja távol,
      hol angyalokkal táncol,
      Mennyire szereted.
        Ezek súlyával veszünk most búcsút egykori testvérünktől, szeretettel a szívünkben és azzal a hittel, amit Pál apostol tanított nekünk: a szeretet soha el nem múlik. Isten legyen vele, Isten maradjon velünk. Ámen   
       

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése