Gedő Emil és Kövecsi Kovács Ibolya esküvője



1Ján 4,12.16;3,18: 
"Istent soha senki nem látta. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is  őbenne. Ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan."






Mostanában egyre nagyobb divat az, hogy fiatal párok élettársi viszonyban élnek egymással, kikerülve minden hivatalos szervet, fittyet hányva minden papírra, mert az az elvük, hogy nem a papír boldogít. Nem tartanak jogi vagy egyházi esküvőt, mert fölöslegesnek tartják, hiszen ők anélkül is jól megvannak és nem kötelezik magukat el senki mellett, tehát bárki azt tesz a kapcsolatban amit akar, akkor lép ki belőle, amikor akar stb. A sort lehet folytatni, nem kell külön ezt ecsetelni, mert nem idegen a téma.
            Éppen ezért úgy érzem, hogy nagy öröm, amikor olyan emberekkel találkozunk, akik mégiscsak komolyan gondolják a házasságot. Nemcsak jogi szinten, hanem egyházi szinten is megerősítik egymásnak tett fogadalmaikat. Ezek a fogadalmak azonban nem formaságok, amelyeket itt egy- vagy másik templomban elmondunk, aztán éljük az életet tovább úgy, mintha mi sem történt volna. Ez az eskü mérhetetlenül súlyos szavakat emel elénk, melyekkel nehéz szembenézni, de ugyanakkor biztonságos azt tudni, hogy Isten áldása van életünkön.
           
Az esküszöveggel általában akkor találkozik a fiatal pár, amikor a lelkész arra utasítja, hogy fogja meg a párja kezét és mondja utána a hűségesküt. A legtöbb fiatal ekkor arra összpontosít, hogy nehogy belesüljön, szépen, hangosan és érthetően tudja végigmondani. De a szavak, a szavak értelme nem biztos, hogy tudatosul az észben és a lélekben.
Nálunk, unitáriusoknál az esküszöveg így hangzik: Én Emil / Ibolya esküszöm az egy örök igaz Istenre, hogy Ibolyát / Emilt, kinek jobb kezét jobb kezemben tartom, mint törvényes hitvestársamat, hű és igaz szeretettel kívánom boldogítani. Öt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában hűtlenül el nem hagyom. Vele élek, örvendek, tűrök és szenvedek holtomiglan vagy holtáiglan. Isten engem úgy segéljen! Ámen

Az első dolog, amit meg kell jegyezni, hogy az eskü Isten és emberek előtt történik ünnepélyes keretek között. Nem titokban, hanem felvállalják nyiltan azt, hogy ezután ők egy család lesznek. Isten és a közösség által megszentelt helyre jönnek, ahol Istenre esküsznek. Nem égre, nem földre, nem egymásra, hanem Istenre! És máris az eskü második mozzanatánál tartunk: Istenre tesznek esküt. Ezzel kimondják azt, hogy szeretnék, ha Isten jelen lenne az életükben most, holnap és életük minden napján.
A következőkben a menyasszony és vőlegény fogadalmat tesznek arról, hogy társukat hű és igaz szeretettel kívánjuk boldogítani. A hűség és az igaz szeretet ritka vendég mai világunkban. Meg is van a maga eredménye. Mert nemcsak puszta hűségről, azaz önsanyargatásról és vékonyka vonzalomról van itt szó, hanem olyan érzésekről, melyek mélyről fakadnak és amelyek a másikat boldogítják. Nem önmagunkra irányulnak, hanem a másikra, a társunkra. Az már csak hab a tortán, hogy kicsike önismeret nélkül ez elérhetetlen. Ha viszont képesek vagyunk kitárni lelkünknek minden zugát a másik előtt, akkor feltárulkozik előttünk egy mély lelki kapcsolat, mely kősziklává és megtartó erővé erősödik közöttünk, mely tulajdonképpen elengedhetetlen egy biztonságos családi élethez. Ebben az esetben a boldogítás, a boldoggá levés nem álomkép, hanem természetes mindennapi életérzés.
Öt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában hűtlenül el nem hagyom. Az esküszöveg a következőkben azt fogalmazza meg, ami életünk folyamán előbb vagy utóbb bekövetkezik. Fontos az, hogy párunk mellett legyünk akkor is, amikor gyengélkedik, amikor beteg, amikor bánata van, mert kapcsolatunk nemcsak a szép pillanatoktól gazdagodik és erősödik. Olykor a nehéz percek jobban összekovácsolnak, mint az önfeledt, boldog pillanatok.
Vele élek, örvendek, tűrök és szenvedek holtomiglan vagy holtáiglan. Fiatalként lelkünkben az él, hogy csak szép és boldog pillanatokat fogunk megélni. A mi házasságunk más lesz, mint a  többieké. Ez minden házasulandó legrejtettebb vágya. Eme érzés alapja és megtartója pedig a kölcsönösség, az aranyszabálynak is nevezett elv ide vonatkoztatott alkalmazása: Amit akartok, hogy veletek tegyen a társatok, ti is azt tegyétek vele. Amilyennek látni, tudni akarjátok, ti magatok legyetek olyanok, s ezáltal tegyétek őt is olyanná. Nincs jogotok bármit is elvárni a másiktól, ha mindazt ti nem teljesítitek. Nincs jogotok követelni tőle, hogy szeressen, ha ti nem szeretitek; hogy jó legyen, ha ti nem vagytok jók; hogy hű legyen, ha ti nem vagytok hűek; hogy önfeláldozó legyen és türelmes, ha ti nem vagytok ugyanolyanok. Rengeteg házasság tragédiája rejlik abban, hogy a társ olyant követel, amit ő a másiknak sohasem adott meg.
Isten engem úgy segéljen! – ezekkel a szavakkal zárul az esküszöveg. Ám azonnal kérdezhetünk is: hogy segéljen? Ú g y , hogy én mindezeket Isten előtt fogadom, esküszöm rá, azaz arra teszek fogadalmat, hogy aszerint élek, amint azt itt megfogadom. Ha pedig bármit is megszegek felkészülök a következményekre.

Nemhiába nem divat az Isten előtti eskü. Nagy felellőséggel jár: Isten, a házastárs és az embertársak előtt is. De felelősség ugyanakkor az eljövendő gyermekek és unokák előtt is.
Adjon Isten nektek erőt, hogy soha ne szegjétek meg a megfogadottakat, Isten és emberek előtt pedig bebizonyosodjék, hogy a ti házasságotokon valóban egy súlyos és szent eskü pecsétje hitelesíti!
Ámen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése